Nehéz rólad információt találni. Egyszer csak berobbantál a magyar SFF-életbe a Fantasztikus kéziratok éjszakájának nyertes novellájával, majd a GABO-antológiák résztvevőjeként. De míg a többi novella szerzőjéről rendszerint találok olvasnivalót – blogot, életrajzot, bibliográfiát, interjúkat –, rólad alig. Szándékos ez a távolságtartás?
Nincs távolságtartás, igazából nincs is megosztanom magamról egyebet, mint a szövegeket. Komolyabb blogra, netes jelenlétre jelenleg nem jut idő, és az, hogy nem fiatal szerző vagyok, amellett, hogy néha aggodalommal tölt el (más ilyenkor már rég megírta az Anna Kareninát, a teljes Harry Potter sorozatot stbstb.), fel is szabadít. Nem kell felépítenem valamiféle karrierívet, életpályát, elég, ha sikerül írni. :) Habár szerintem karrierívet felépítenie senkinek sem kell.
Mivel foglalkozol, amikor nem írsz?
Teszter és irodavezető vagyok egy kis szoftverfejlesztő cégnél, ahol nem titok, hogy az utóbbi időben írok, többen el is olvasták a novelláim. Mindemellett a tesztelés és a történetépítés között van némi hasonlóság, például mindkettő esetében fontos a jól végigjárható út, a logika és a gyenge pontok keresése (bár utóbbit igazából mások szövegei esetében tudom kamatoztatni, a sajáttal még gyakorolni kell).
Ha már logika: mely írótípusba tartozónak vallod magad (plotter vagy pantser, tervező vagy felfedező)?
A mosogatás közben alkotó lehet külön csoport? Más, hasonlóan motorikus, csendes feladatok közben is remekül lehet a belső hangokkal időt tölteni, akár hagyni az ötleteket gomolyogni, akár konkrét jeleneteket reszelgetni. Az utóbbi szövegeimnél egyébként kipróbáltam a plotírást, mert a történetnek segített, ha kirajzolódott elejétől a végéig, de vannak alkalmak, amikor egy képből születik meg valami, amire magam sem számítottam. És vannak a hibridek, ahol akad néhány pont, ami ismert, de hogy hogyan jut el oda a főhős és a történet, az még rejtély.
Ha egy írópalántának kellene megmutatnom, hogy milyen a jó novella, biztosan az orra alá dugnám valamelyiket a GABO-kötetekben megjelent írásaid közül. Úgy sejtem, sokat írtál azelőtt is, mielőtt pályázni kezdtél, végül teljes fegyverzetben álltál a zsűri elé. Mesélj az írói utadról!
Fiatalabb koromban beleakadtam a Dokk.hu portálba, ahol két költő, Jónás Tamás és Lackfi János segítette a wannabe költőket, ott kezdtem el verseket írni, és megittasulva a pozitív visszajelzésektől ezzel néhány évet el is töltöttem. Sajnos kiderült, hogy ha nem fogják a kezem, akkor nincs elég motivációm, elköteleződésem versekkel foglalkozni, így ez egy szép és/vagy tanulságos időszak maradt, melynek pozitív és negatív tapasztalatait most is használom. Sok év olvasói lét után az ikrek megszületése alakította az (írói) életem azzal, hogy belső változásra kényszerített, szembe kellett nézni addig kényelmesen félretett, kamaszkori, ősi kérdésekkel, és ekkor újra előtérbe került az írás, a női szövegek. Cserháti Éva feminista írókörébe jelentkeztem, ahova egy feminista krimi előadás kapcsán jutottam el, ott éreztem meg, mennyire remek dolog szövegeket létrehozni, és milyen jól lehet csatornázni pl. a PTG (Posttraumatic growth – a szerk.) energiáit. (A trauma nem a gyerekek születése volt, hanem a megváltozott szerep, az énkép újraépítése.) A GABO pályázata kapóra jött, és hogy bekerülhettem az antológiába, rögtön meg is pakolt felelősséggel. Úgy tűnik, a verseléssel ellentétben most van belső motivációm elegendő, remélem, ez így is marad.
Mely (akár novella, akár más műfajú) írásodra vagy a legbüszkébb, és miért?
Őszintén? Mindenre, ami valaha is elkészült. Olyan könnyű a nemlétben vagy a limbóban hagyni szövegeket. :) Persze van konkrétabb válaszom is, nagyon büszke vagyok a 2019-es GABO novellára, mert a végső forma létrejöttéig komoly munka vezetett. Nem csak magát a szöveget rakta rendbe több segítőkész béta olvasó, majd a szerkesztő, akinek azóta is áldom a nevét, de a hozzáállásom is alakult, tanulni kell, másoktól, magunktól, és ahogy a leggördülékenyebb, kicsiszolt vers mögött is ott van a szótagok ujjakon számolgatása, az egyszerű matek, ritmika, úgy kell a prózában, a zsánerben is keresni a szöveget működtető technikai lehetőségeket.
Mesélj arról, amikor először „szerkesztettek”; milyen élmény profik által szétcincálva lenni? Milyen tanácsot adnál annak, aki még előtte áll?
Döbbenetes. Megértem a felháborodott reakciókat, a sértődéseket, hiszen a jó szerkesztő akár a gyémántcsiszoló, meglátja a kristályszerkezetet, azt igyekszik kihozni az anyagból, és nem fáj a szíve a gyémánt többi részét kidobni, a szerzőnek pedig az egész volt maga a gyémánt, aminek egy része most ment a pocsékba. Holott az csak por. Morzsalék, nemhogy felesleg, de gátolja a történet kibomlását. Az első tanácsom, hogy a delikvens döntse el, hisz-e, bízik-e a szerkesztőben vagy sem. Ha hisz, akkor ez jusson eszébe minden alkalommal, amikor a szerkesztő valami fájdalmas javítást ajánl. Belegondolva nincs is több tanácsom. :)
A nemrégiben készült körinterjúban az érdeklődésedet firtató kérdésre ezt válaszoltad: „Az átlagember életének változásai vagy éppen nem-változásai a változó világban, legyen az egészen extrém.” A két GABO-s novellád is beleillik ebbe a tematikába. Szálazzuk szét, hogyan alakult ki épp ez az érdeklődésed, szociális érzékenységed; saját közvetlen, közvetett tapasztalatokból inspirálódsz?
Igen. Nagyon szeretek űroperetteket olvasni, Banks vagy Alastair Reynolds komplex univerzumait, kalandjait, Jemisin vagy éppen a friss élmény, Kleinheincz Csilla gazdagon felépített világa ámulattal tölt el, de ha én próbálok valami történetet létrehozni, akkor az nagyon evilági mikrokozmosz lesz apró tárgyi elemekkel, élményekkel. Ez vagy a lírából hozott anyagom, vagy annak idején a versek is ezért sikerültek. Valamiféle röghöz kötöttség ez, amit nem bánok már. A Kuflik sorozatában van egy rész, amikor egy kellemes, heverészős napon a füben zajló eseményeket nézik a kuflik, és elég csak közel hajolni, máris drámák, végtelenül vicces jelenetek, konfliktusok és megoldások tárulnak fel. Ha nekik nem derogál heverészni egy szép napon, nekem sem. :)
Azt mondják, egy író egész életében ugyanazt írja – nem feltétlenül válaszokat ad, de ugyanazokat a kérdéseket teszi fel. Egyetértesz ezzel?
Milyen jó kérdés! Mindenképpen van benne igazság, azt hiszem, minden író érzékeny valamire, amit jobban kiszűr a világból, ami inkább történetté alakul aztán, még ha a történetek ránézésre nem is ugyanarra fókuszálnak. Vannak szerzők, akiknél ez számomra egyértelműen látszik, másoknak csak a szövegstruktúrája, eszközrendszere az, ami miatt egy oldal után felismerhetőek. De azt hiszem, az írás nem csak feltett kérdés, néha „csak” a kérdések keresése.
Hogyan határoznád meg az írói zsáneredet? Mindig is ez a zsáner illetve tematika vonzott, vagy kísérleteztél, kísérletezel – a verselésen kívül – mással is?
A fentebb említett szabadság itt is megjelenik, nem akarok valamilyen zsánert írni, hanem amit írok, az beleilleszkedik sokszor a zsánerbe. De az irreális megjelenése a realitásban olyasmi, amit nem kigondolok, hanem a ki tudja, honnan előkeveredő ötletek alapja. Most ilyen a világ nekem.
Van írói példaképed?
Érdekes, mert nincs. Figyelemmel kísérek sok szerzőt, és habár a szövegek olvasásakor nem kell, hogy megjelenjen a szerző neme, ha a szerző ezt nem akarja, és én igyekszem ideális olvasó lenni ezen a téren, de azt észrevettem magamon, hogy mégis, olvasáson túl, a könyvet letéve igenis számít a szerző személye, a gender. Ha nőként ír, főleg ha zsánert, akkor jobban nézem őt magát, hogyan éli ezt meg, számít-e neki, hogy nő, számít-e az olvasóknak, számít-e a szövegnek. Sok válasz van ezekre a kérdésekre, és ezzel az extra figyelemmel voltaképp minden általam megismert női szerző kicsit példaképem lesz, példa előttem: tessék, így is lehet, és tessék, egészen másképp is. Ugyanezt egyébként nem női alkotókkal is megélem, de talán kevésbé keresem az információkat.
Van olyan ötlet, jelenség, probléma, amely eddig benned rekedt, és mindenképp szeretnéd megírni?
Ötletekből nincs hiány, szerencsére. Konkrét téma, jelenség nincs, amely ne bukkanna fel valahol, úgy érzem, hogy ami fontos, úgyis megjelenik a szövegeimben. Viszont egyszer jó lenne regényt írni. No nem mintha a kispróza ne lenne önmaga jogán fontos és értékes, de egy hosszabb szöveg más eszközöket igényel, és jó lenne azokhoz is érteni, ha másért nem, hogy csiszoltabb befogadó legyek. :) Tudom, középiskolai baklövés eredménye, hogy a legtöbb ember például a verselemzést valamiféle céltalan és megfoghatatlan halandzsának érzi, ugyanolyan toposz, mint hogy tessék, sosem kellett a másodfokú egyenlet megoldóképletét használni. Valójában egy vers, egy bármilyen szöveg kibomlásához hozzáadhat, ha az olvasója meglátja, hogyan ketyeg a szerkezet a fedél alatt, mi az, ami segíti az egyébként valóban teljesen szubjektív időt mérni. A megoldóképlet egyébként jelenleg elég kevés helyet foglal el az életemben, ez tény, de emlékszem még a kockás füzetre, amely felett annak idején elöntött a megértés öröme.
Mi indít arra, hogy leülj az üres lap (üres Word-dokumentum) elé – egy kezdet, egy befejezés, egy szinte élő karakter? Egy hangulat? Valami egész más?
A határidő. És csak félig viccelek. Ahogy fentebb is említettem, nem az ötlet a szűk keresztmetszet, hanem a ráfordítható, elmélyült figyelem. A határidő számomra olyan katalizátor, ami a gép elé ültet. Emiatt szeretem a pályázatokat, de a barátok közötti játékokat is. Páran egy kis kört alakítottunk, ahol egymást segítjük véleményekkel és igen, feladatokkal, határidőkkel is, vannak tagok, akik profibb írók, sokat tudnak a megjelenésről, a fordításról, a könyvkiadásról, de azt hiszem, mindannyian gyarapodunk.
Min dolgozol most, és mit olvashatunk tőled legközelebb?
Az időmbe csak novellák férnek be egyelőre. Szerencsére, a vírushelyzetet túlélve vannak még hazai rövidpróza pályázatok (és remek határidők, hála értük), de ezeken felül a zsánerirodalomban novella megjelenésére kevés a lehetőség. Mivel ilyen jellegű blogom nincs, pedig jó lenne, emiatt a szövegeket, amelyek születnek, vagy beküldöm pályázatra, vagy egyelőre barátaimat boldogítom, így a „mit” kérdése inkább a „hol”. Azt hiszem, erre lassan ideje választ keresnem. :)
Ha egy időgép segítségével visszatekinthetnél a 2020-as évre, milyen eredményeknek, sikereknek, változásoknak örülnél benne a legjobban?
Veszélyes ez a kérdés most, amikor a pandémia első hulláma után várjuk a teljes nyitást. :) Remélem, ha visszatekintek erre az évre, azt látom, hogy a körülmények hozta változások számos jó döntést is kikényszerítettek, és ezt mikro- és makroszinten is remélem. Éljünk túl, olvashassuk kedves kiadóink, szerzőink köteteit, legyen erőnk változtatni, ha szükséges, és belakni a megváltozott, nem alakítható körülményeket. És mindezekből valamikor, ha eljön az ideje, legyen módunk szöveget alkotni.
Kiss Gabriella írásait itt olvashatod:
Nem igaz! (novella) – A 2018-as Fantasztikus kéziratok éjszakájának győztes novellája.
Comments