Tomasics József volt olyan kedves, és kiegészítette az én amatőr összefoglalómat, amit az előző blogbejegyzésben jelentettem meg. Arra kért, hogy tegyem hozzá: nem vitatkozni szeretne a témában, csak a saját tapasztalatait, és az évek során összegyűjtött tudást akarja veletek is megosztani. Tomasics József (The Black Aether hírportál alapító-főszerkesztője) kiegészítése következik. (a dőlt betűs részek nagyjából mindig az én eredeti horroros bejegyzésemből jönnek) Mielőtt bármit is írnék.
A horror egy méltatlanul alulértékelt és hanyagolt zsáner, különösen Magyarországon. (Arról nem is beszélek, hogy a rémirodalom mennyire alulértékelt. Mindenképpen külön kell kezelni a rémirodalmat, rémtörténeteket és a horrort. A rémirodalom egy magasabb irodalmi értéket képviselő kategória, és az olvasótól is több figyelmet, átélési készséget kíván meg.) Ennek egyik oka szerintem mindenképpen az, hogy a 80-as évektől induló tucatirodalom és a filmek aláásták és közel megsemmisítették a horror renoméját. A még ma is divatos, B kategóriás filmek iránti, véleményem szerint mesterségesen generált és a youtube sztárok, influenszerek részéről hazug rajongás, egyértelműen rossz, buta irányba vitte a horrort és megítélését. Természetesen nem azt mondom, hogy a 80-as évektől minden rossz, hiszen a splatterpunk egy nagyon pezsgő fordulatot hozott a horrorirodalomba, kifejezetten jót tett neki. De idővel eljutottunk oda, hogy a valódi félelem és rettegés helyét átvették az esztelen és főleg indokolatlan vérengzések és szörnyek, minden honnét belsőség és vér folyik. Kikopott a valódi rettenet a horrorból. Mindent tipizáltak, és ha ma kinyílik egy hűtőajtó, mindenki tudja, ha becsukódik, valaki ott fog állni mögötte. A mai magyar szerzők sajnos nagyrészt a filmekből táplálkoznak, ami részben érthető is, főleg ha a szerző nem tud angolul olvasni, hiszen itthon gyakorlatilag megszűnt a horrorirodalom. Magyar szerző csak undeground szinten van, de nemzetközi megjelenések is alig vannak.
Pedig a horror egy igazán sokrétű zsáner. Meg van az a sajátossága, hogy nem kötődik időhöz és térhez, bármely helyszínre és korba beilleszthető, bármilyen közegben, legyen az fantasy vagy scifi, tud érvényesülni.
Ezért éreztem úgy, hogy a te egyébként nagyon hasznos bejegyzésed beszűkíti a horror értelmezését és eszköztárát, és egy irányba tereli a szerzőket.
Ugyanakkor mindenképpen elfogult vagyok. Főleg a rémirodalommal kapcsolatban, és beismerem, hogy Lovecraft művészete iránti vaskalapos rajongásom olykor ódivatú már, és bizony előfordul nem is ritkán, hogy az én meglátásaim és véleményem nem állja meg a helyét. Azonban azt tartom, hogy minden akkor tud megfelelő és hatásos lenni, ha a szerző lenyúl az alapokig, és abból a forrásból kezd el táplálkozni, ami megalapozta a mai modern horrort is. Nagyon sok, elképesztően sok történet hasonlít azokra a történetekre, melyeket még a régi nagyok írtak meg. Ahogy említettem, egyből beugrott a forrás barlangos történetnél.
Lovecraft megkerülhetetlen, hatása a horrorirodalomra megkérdőjelezhetetlen.
A mai hazai amatőr szerzők, csak röpke utazásokat tesznek a horrorirodalomba, ami sajnos meg is látszik az alkotásokon. Próbálkozások, melyek azért tartalmaznak kifejezetten jó gondolatokat, érdekes értelmezéseket, azonban érződik rajtuk, hogy nincs alap, nincs szeretet a horror iránt. TISZTELET A NAGYON KEVÉS KIVÉTELNEK! Attól nem lesz senki horroríró, ha elolvas egy King könyvet, vagy megnézi az Az-t a moziban. Ha nincs alap, nincs forrás, nincs meggyőződés, nem épül be a horrorirodalom a szerző kvázi életébe, akkor minden csak felületes lesz – ahogy minden más zsánernél -, és a történetek erőtlenek, butácskák, és mentesek lesznek minden olyan megalapozott történeti száltól és legfőképpen hangulattól, mely megalapozhatná az olvasóban a félelmet.
Én csak a véleményemet írom le, ez semmi több. Nem vagyok szakértő, sem képzett szerző, szerkesztő, csupán egy rajongó vagyok, aki kétségbeesetten kapaszkodik a valódi horrorba és főleg rémirodalomba, és reménytelenül várja, hogy egyszer majd visszajön a horror aranykora.
(Mozis területen elindult valami, a folk-horror elkezdet feltörni és az újgenerációs horror, mint például a The VVitch, Midsommar, Lighthouse stb. már komolyabb odafigyelést és érzelmeket kíván meg a nézőtől, és ha megérti a történet lényegét, akkor valóban kialakulhat benne a félelemérzet, és a film nyomot hagyhat benne.)
Fontos2: ettől a cikktől senki nem lesz Stephen King. Maximálisan egyetértek. Mármint nem úgy értem, hogy ez az összefoglalód nem jó, tévútra vezetné az olvasót! Hanem, hogy olvasni, olvasni, olvasni kell és gyakorolni. (Lovecraft meg ne is akarjatok lenni, az a szegény ember teli volt félelemmel.)Ha itt HPL rasszista nézeteire gondolsz, illetve arra, hogy attól „félt”, a kulturális értékek és hagyományok el fognak veszni, át fognak alakulni a bevándorlók által, akkor valóban igaz, amit írtál. Ez bizony egy elég nagy fekete foltja életének. Azonban HPL-nek nem volt semmivel sem több félelme életében, mint egy átlagos embernek. Ha a rasszizmust is idevesszük, akkor akár azt is mondhatom, hogy nem volt több félelme, mint egy átlagos magyar embernek. Lovecraftnak valóban voltak rasszista nézetei. Ami tény, az tény, még akkor is, ha ezen nézetei élete vége felé kezdtek megváltozni.
Illetve Lovecraft megkerülhetetlen alakja még a mai horrorirodalomnak is. Nem szabad elsiklani felette, nem szabad figyelmen kívül hagyni irodalmi munkásságát, ahogy az elmúlt 100 év nagy horror írói sem hagytak figyelmen kívül. Nem lehet találni olyan nagy horror szerzőt, aki ne olvasta volna, ne szerette volna, ne építkezett volna Lovecraft rémirodalmi munkásságára. Kiemelkedő jelentőségű munkássága – illetve nyilvánvalóan elődei és kortársai – a horrorszerzők tekintetében.
Illetve a kérdés, hogy King horrorszerző-e. Határozottan. Nagyon tudom javasolni mindenkinek King Az írásról című könyvét, mely bár egy életrajzi könyv részben, egy nagyon jó olvasmányos anyag, telistele hasznos tanáccsal és ötlettel.
Mi a horror? A zsáner, amit azért írunk, hogy olvasás közben félelem, undor vagy döbbenet járja át az olvasóinkat. Az undort én nem sorolnám ide. Bár a splatterpunk, a gore használja erősen, a body-horror jellemzője, de a cél alapvetően nem az undorkeltés, hanem az undor által kimozdítani az olvasót a komfortzónájából. Tehát az undor „csak” egy eszköz, hogy elérje az olvasó a megdöbbenést, félelmet. Undort kelt a pornó is sok emberben, mégsem nevezzük horrornak.
A horror az örökölt félelemérzetünkre hat. A világ mindig is félelmetes volt, vadásztak ránk látható és láthatatlan ragadozók. Szuper gondolat, HPL ezt így fogalmazta meg: “Az ember első ösztönei és érzései az arra a környezetre adott válaszok voltak, amelyben találta magát. Egyértelműen kellemes vagy gyötrő érzések társultak bizonyos jelenségekhez, melyeknek értette az okát és a következményeit, míg a meg nem értettek köré – a világ pedig kezdetben hemzsegett az ilyenektől – természetszerűen a megszemélyesítések, csodás értelmezések, a félelemmel vegyes tisztelet oly szövedékét szőtte amilyet egy egyszerű fogalmakkal és korlátozott tapasztalattal bíró faj megalkothat. Az ismeretlen, mely egyben a kiszámíthatatlant is jelentette, primitív eleink számára az áldások és csapások rettegett és mindenható forrása lett, melyek titokzatos és teljességgel földön kívüli okoknak voltak betudhatók, és így egyértelműen a létezés oly szféráinak képezték részét, melyről semmit nem tudhatunk, és melyet meg nem tapasztalhatunk. Az álmodás jelensége hasonlóképpen segítette a valóságon túli vagy spirituális világ fogalmának létrejöttét; általában véve a civilizálatlan emberiség hajnala olyan körülményeket biztosított, az élet oly határozottan sugallta a természetfeletti létezését, hogy nem csodálkozhatunk azon, mennyire beitta magát a vallás és a babona az ember öröklött lényegébe. E folyamat – tisztán tudományos szempontból – lényegében szakadatlannak tekinthető, amennyiben a tudattalant és az ösztönöket vesszük figyelembe; mert bár az ismeretlen az évezredek múltával egyre kisebb hányadát képviselte a világnak, még ma is a rejtélyek végtelen tárháza található az űr távoli szegmenseiben, s ugyanakkor erőteljes öröklött képzettársítások üledéke tapad minden tárgyhoz és folyamathoz, mely egykoron titokzatosnak számított; bármily ésszerűen magyarázzák is azokat. És még ennél is fontosabb az ősi ösztönök tényleges idegrendszeri fixációja, ami révén még akkor is működésbe lépnek, ha a tudatos ént teljességgel megtisztítjuk a misztikum forrásaitól.
Mivel a kellemes élményeknél sokkalta elevenebben emlékszünk a fájdalomra és a halál fenyegető közelségére, és mivel az ismeretlen jótékony aspektusait kezdettől fogva a szokványos vallási szertartások keretében ragadták meg és alakiasították, azonos sorsra jutottak a kozmikus misztérium sötétebb és gonoszabb oldalával, és így elsősorban a természetfelettit taglaló folklór részévé váltak. E tendenciát természetszerűen tovább erősíti a tény, hogy a bizonytalanság és a veszély gyakorta együtt járnak; így bármely ismeretlen világ egyben a veszedelem és a szörnyű eshetőségek világa. Ha a félelem és gonoszság érzetéhez hozzáadódik a rácsodálkozás és a kíváncsiság, a mélyen átélt érzelem és a képzelet megmozgatásának sajátos elegyét kapni, mely szükségszerűen mindaddig eleven marad, míg az emberi faj el nem tűnik a Földről. A gyerekek mindig is félni fognak a sötétben, az örökletes ösztönökre érzékeny emberek pedig borzongva fognak belegondolni a lehetőségbe, hogy létezhetnek furcsa életformáktól benépesített. titokzatos és megismerhetetlen világok a csillagokon túli űr mélyén, vagy saját glóbuszunk közvetlen közelében, valamely istentelen dimenzióban, melyet kizárólag a holtak vagy a holdkórosok pillanthatnak meg.”
(Vajon ez az előítéletek, a rasszizmus forrása?) Érdekes gondolat és szerintem tuti, hogy van köze hozzá. Feltéve ha ez saját érzésekből adódó félelem, és nem érdekek, érdekcsoportok által szándékosan elplántált gondolat.
+1 kiegészítés: Nemhiába írta HPL: “Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés.” Az ismeretlen, az általa gerjesztett félelem (ahogy a rasszizmusnál is írtad) egy olyan dolog, ami zsigeri szinten épült be geneológiailag az emberiségbe. Örököltük a félelmet és velünk is marad, amig az emberiség még létezik. Azonban az ismeretlentől való félelem, ami alapja a horrornak, nem tárgyiasítható, sem megszemélyesíthető, a legtöbben itt szúrják el a dolgot. Egyértelmű, hogy a horror és főleg a rémirodalom nem mindenkinek való (a rémirodalom pláne nem a modern ember számára), affinitással kell rendelkezni ahhoz, hogy az olvasó átélje, átérezze a félelmet. Ez az affinitás pedig ahhoz szükséges, hogy az olvasó megértse, nem a rettenet tárgya az, amitől fél (félnie kell), hanem maga az ismeretlen megnyilvánulása, felbukkanása. Tehát nem Freddy Krueger személye, a pizzaképű mókamester, hanem az, hogy létezhet. És ha ő létezik, akkor még mi létezhet az ismeretlenben, a fátyolon túl, ami rejtve maradt egészen addig az emberiség, a szereplő, az olvasó előtt.
Hol féljünk? Ezzel nem értek teljesen egyet. Valóban, egy általad említett közeg, tér, kellően nyomasztó hatást és érzetet képes gerjeszteni az olvasóban is, azonban nem kell ilyen mértékben leszűkíteni a teret és lehetőségeket. Lehet nagyobb mértékben és léptékben gondolkodni, a lényegi pont a realizmus. Ahogy írtam a buta cselekedeteknél is, ha a történet elemei életszerűek, akár általunk ismert környezetben játszódik a horror, sokkal nagyobb hatást tud kelteni az olvasóban, mintha minduntalan egy olyan helyre kényszeríti a szerző az főhőst, ahová épeszű ember be nem tenné a lábát. Ha egy ilyen elszeparált helyszínt használ az író, akkor kimozdítja az olvasót a saját környezetéből és egy olyan helyre viszi el, amiről az olvasó akár azt is gondolhatja, hogy jó, ez úgysem létezik, ez egy „fantasztikus elem”, én tuti nem mennék olyan helyre, velem biztos nem fordulhat elő olyan, mint a suta főszereplővel. Azonban ha egy olyan helyszínen játszódik a történet, ami ismert az olvasó számára, vagy ha akarja megismerheti, és akár még úgy tűnik menekülő út is van, akkor nem csak kimozdítja az olvasót, hanem inkább kizökkenti, kiragadja a komfortzónájából. Ismét ott az érzés, hogy huh bakker, a múlt héten jártam ott, vagy éppen tervezek odamenni, vagy ez a helyszín ugyan olyan, mint a szomszéd lakása… És amikor arra gondol, hogy van segítség, hívom a rendőröket, de azokat is beszippantja a rettenet, akkor nem oda a történet, hanem még fokozódhat is. Egy reménysugár, egy menekülési út, ami valójában újabb tragédiához vezet.
Sosem a világ megmentéséről szól a történet, az az epic fantasy. Szerintem ez itt ismét leszűkíti a teret az olvasónak és a szerzőnek. Az emberiség megmentése bizony ott lapulhat kimondatlanul a történetben, hiszen ha a rettenet kvázi győz, akkor átlép a főszereplőn, és megy tovább. Na persze nem feltétlen kell világuralmi hatalomra törnie a szörnyetegnek, de nyugodtan elférhet egy ilyen gondolatiság a történetben. Nyilván nem kell magányos hőt csinálni a szereplőből, hanem csak sejtetni, utalni arra, hogy az ő cselekedeteinek nagyobb súlya van, mint saját életének megmentése.
Ki a főszereplő? Alapvetően úgy gondolom, hogy nem kell feltétlenül egyéncentrikusnak lennie egy horrornak sem. Érthető a gondolat, hogy ha azonosulni tudunk a szereplővel, átérezzük gondjait, bajait, gondolatait, érzéseit, akkor a megjelenő rettenet nagyobb hatással lehet ránk. Ez azonban kétélű fegyver, mert ha a rettenet felbukkanásakor a szereplő valami oltári hülyeséget csinál, vagy éppen csak nem azt, amit az olvasó logikusnak, egyértelműnek tartana – és nem kell feltétlenül balfasznak lennie a szereplőnek -, akkor azért ott felbukkanhat, egy „na jó van ám, menjél te a csába, mi ez a kaka” gondolat. És huss, oda az olvasóban keltett feszültség. Nem az fogja érdekelni, hogy mi történik, hanem hogy minek kellett volna történnie, és elterelődik a figyelme a félelemérzetről. Nyilván ez nem törvényszerű.
Természetesen nem azt mondom, hogy nem lehet egyénközpontú a horror, sőt, olykor ez kifejezetten elvárható, mondhatni kötelező, azonban mivel most ugye szerzőknek adott tanácsokról van szó, én azért kiemelném, hogy aki nem jártas a karakterépítésben, az ne erőltesse. Vagyis írjon olyat persze, de figyeljen arra, hogy gyakoroljon, majd még gyakoroljon, hogy a szereplői hiteles alakok lehessenek.
Az igeidő sem mindegy - Zsákos Bilbó úgy mesélte el a Gyűrű megtalálását, hogy tudtuk, túlélte. Na ez nem működik a horrorban. Ezzel nem értek egyet. Nem feltétlenül kell, hogy a horror kimenetele a szereplő halála legyen. Ahogy írtad, nem a halál a legrosszabb. Az eseményekből kialakuló fóbiák, mentális betegségek, testi és lelki torzulások mind lehetnek hatásos kivezetései a horrornak. Rohadt nagy klisét mondok, de ha az eseményeket átélt szereplő a történetét egy elmegyógyintézetben meséli el, teljesen működőképes lehet. Feltéve ha szerző jól vegyíti a dolgokat és a klisét jól tudja kezelni. Vagy éppen, ami HPL egyik kliséje volt, a szereplő a naplóját írja.
Alapozzuk meg a hangulatot. És a történet során végig tartsuk meg, illetve törekedjünk arra, hogy ez fokozódjon. Ha az elején kialakul egy rohadt jó, a horrortörténethez passzoló hangulat, de a végére átmegy habos-babos pillangós happy endbe, akkor oda ez egész történet.
Nem muszáj rögtön bemutatni a szörnyeteget, de a harmadik felvonásra általában már előkerül. Viszont korábban utaljunk rá, hogy kivel kell szembenézni. Ez nem feltétlenül működik minden esetben. Ha a történet olyan – és ez főleg a rémirodalomra vonatkozik -, hogy a cselekményt felülírja a hangulat, akkor lehet a történet központi, legfontosabb eleme a hangulat és annak fokozása. Ebben az esetben egészen a történet végéig is lehet emelni a feszültséget és nem feltétlenül kell megmutatnunk kivel, vagy mivel áll szemben a főhős.
Legyenek apróbb/nagyobb sikerek a történet során, hitessük el az olvasóval, hogy minden jól megy. Sokan vélik úgy hogy, ezek a fordulatok kötelezőek a horrorhoz, és elismerem, valóban működőképesek. Azonban nem szabad kizárni azt a lehetőséget sem, amikor a szereplő egyre reménytelenebb, egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül, és nem is tud kikeveredni belőle. Én gyakran szoktam javasolni szerzőknek, hogy nem kell kesztyűskézzel báni a szereplővel, és az olvasóval sem, nem kell hagyni fellélegezni (hogy a fordulat majd megdöbbentse), lehet a fejüket folyamatosan a víz alatt tartani, beletaposni a sárba. Alapvető, hogy a legtöbb történet ott bukik el, nem tudom máshogy mondani, hogy a szerző nem elég gonosz. Egészen egyszerűen hagyja, hogy a szereplője több alkalommal is kikeveredjen szorult helyzetekből és fellélegezzen. Ennek nyilván meg van az a technikai célja, hogy egy fordulattal a szereplő még nagyobb bajba kerül majd utána, de ha ezt többször is eljátssza egy történetben, akkor egy idő után kiszámítható lesz. Jól van, úgy is megmenekül majd megint, hiszen a történet fele még hátra van.
A vámpírokról manapság horrort írni, hm… ha ezt szeretnéd, akkor legyen valami nagyon, nagyon ütős ötleted a tarsolyban. 1897 óta várok egy újabb vámpírtörténetre, ami visszahozza Drakula, az évek során igencsak megtépázott renoméját. Fél lábamat odaadnám egy valódi, igazi, echte Drakula történetért. Az Agave kiadásában megjelent Dracul igazából közel ilyen regény, a könyv első felén elolvadtam annyira visszahozta a rémirodalom becsületét, de sajnos a második fele átment akciófimbe (igaz, hogy az szuperül sikerült), ami némileg árnyalt a képet. De amúgy csak javasolni tudom az elolvasását. *József kérte, hogy rajongót írjak, de azért lássuk be, szakértő a helyes kifejezés! Csak mutatom, hogy miért: http://www.prozanostra.com/iras/black-aether-uj-tervei-interju-tomasics-jozseffel