Feladni a realitásérzékünket - suspension of disbelief

Samuel Taylor Coleridge 1817-ben írta le, hogy suspension of disbelief jelenségét, ami annyit tesz, hogy felfüggeszteni a hitetlenkedést. De ez a jelenség mindig is létezett, amióta történeteket mesélünk. Minden fikció olvasásakor (hallgatásakor és nézésekor, pl. színház, film) szembesülünk ezzel: bizonyos mértékig mindig fel kell adnunk a realitásérzékünket, hogy elfogadjuk, az író által papírra vetett szavak valódi történetet mondanak el, amiben a szereplőkkel azonosulni tudunk (esetleg gyűlöljük, vagy megértjük, vagy elítéljük stb. őket). Még akkor is, ha adott esetben azok a szereplők hobbitok, és (spoiler jön!) beszélő, járkáló fákkal találkoznak a történet egy pontján. (spoiler vége!)

Ez egy egyezség az író és az olvasó között: az olvasó felveszi a könyvet, és azzal, hogy olvasni kezdi, beleegyezik abba, hogy nyitott elmével fogadja azt, amit az író el akar hitetni vele. Az író meg megígéri, hogy nem él vissza az olvasó bizalmával, azt szállítja, amit az olvasó vár.

Hogyan segíthetjük, hogy az olvasó valóban elhiggye, amit el akarunk hitetni vele?

Coleridge azt mondta, hogy valamiféleképpen tartsuk fenn az „emberi érdeklődést és az igazsághoz való hasonlóságot“. Vagyis mindegy, milyen a világ, ameddig valamiféleképpen tudunk hozzá kötődni. Úgy kell tűnnie, hogy igaz is lehetne, még akkor is, ha nem az. Meg kell felelnie bizonyos emberi normáknak - vagy magyarázatot kell adni rá, hogy miként alakult úgy, hogyha nem. Még a legidegenebb idegen kultúrára is igaz, hogy a szereplőiben van valamiféle lét- és fajfenntartási ösztön. Innentől pedig már lehet valamiféle emberileg érthető világot teremteni.

Fontos, hogy legyenek a történetedben arra speciálisan jellemző részletek. Az idő gyermekeiben Portia (a pók) sikeres vadász, és minden idegensége ellenére értékeljük, hogy nem eszi meg a megszelidített levéltetveket, átérezzük, amikor a mézharmat bár elegendő energiát szolgáltat, nem elégíti ki vadászösztönét, ezért új módot keres, hogy levadássza a zsákmányt: és ettől az egész történet valósnak tűnik.

De a legfontosabb, sose lépj ki a világodból.

Mert mi történik, ha mégis megtörik ez az egyezség? Kiesünk a történetből, és mint olvasók, nagyon csalódottak tudunk lenni. Úgyhogy pontosan ezért, mint írók, elég sok mindent megteszünk, hogy ez ne történjék meg, az olvasó a történetben maradjan. Így érhetjtük el a hatást, amit elérni szeretnénk. Néhány példa, ami engem kizökkentett, és csalódottá tett olvasás közben. (Igyekszem kiadott/ismert példákat is hozni. Spoileres írás és személyes vélemény.)

Rossz, ha megtörjük a saját történetünk belső logikáját. Akármit elhisznek nekünk, ameddig azt a történet belső logikája szerint elmagyarázzuk az olvasónak. A főszereplőnk beleeshet egy nyúlüregbe, ahol a Szívkirálynő valóban őrületesen viselkedik: de sosem lép ki a történet által megszabott keretek közül. Ha viszont a történet egy pontján megalapozatlanul bevetünk valami újat, azzal megszegjük az olvasóval kötött egyezségünkjet, és oda a hitelünk. Pl. az rendben van, hogy Gandalf tud varázsolni, de ha a Két toronyban seprűnyélre pattanna nagyon csúnyán káromkodnánk, még akkor is, ha ez egy teljesen korrekt, általunk is ismert varázslat, és a boszorkányok és varázslók azóta utaznak seprűnyélen, amióta világ a világ.

Hasonló, ha egy új dolgot egy, a történetben felfedezett lyuk befoltozására használunk. Például a történet végén kalapból előhúzunk egy új információt, ami megold egy problémát, amibe az írás során manővereztük magunkat. Ugye Ms. Meyer, és a szerelmi háromszög megoldása. (spoiler: A szerelmi háromszög egyik tagja, a vérfarkas tulajdonképpen Bella frissen megszületett lányába szerelmes - ami önmagában ultragáz –, és ezek szerint a szerelmi háromszög soha nem is létezett.)

Nem jó, ha egy történetben egy technológia a történet végén ismerszik meg, és még problémásabb, ha esetleg több, korábbi problémát is megoldhattak volna a végén ismertetett technológiával. Esetleg a fő konfliktust is. Már a harmadik fejezetben. (Hm. Harry Potter és az időnyerő óra - ami időutazásra jó.)

Engem kizökkent, ha magyarázat nélkül akarnak velem elhitetni olyan dolgokat, amik egyértelműen ellentétesek a valós életben szerzett tudásommal. Elhiszem, hogy léteznek sellők, beveszem, hogy nők, víz alatt élnek, lélegeznek, halfarok, meg minden - vagyis akarattal felfüggesztem a hitetlenkedésemet. De ugyanebben a történetben NEM hiszem el, ha a sellőlány a történet végén azt mondja élete szerelmének, hogy nem gáz, hogy lefeküdt a legjobb sellőbarátnőjével, és nyugodtan menjenek el még egy körre. Számomra ide tartoznak pl. a történelmiben hiteltelenül viselkedő hősök, egy viktoriánus lányregény főszereplője ne viselkedjen úgy, mint egy mai tizenéves (pl. Edenbrooke főszereplőjének adott korban elképzelhetetlen függetlensége és önállósága).

Nem jó, ha történetbeli konfliktusnak van nyilvánvaló megoldása, de a főszereplők valamiért, indokolatlanul! nem azt választják. Ha a szereplők minden információ birtokában vannak, pl. látják, hogy a pincében sötét van, akkor ne gyufával menjenek le ellenőrizni, mi történt, hanem menjenek ki a kocsiban hagyott nagyteljesítményű elemlámpáért. A szerelmesek ne vesszenek össze halálosan egy félreérthető sms miatt, anélkül, hogy legalább megkísérelték volna kideríteni, hogy mi is történt valójában.

Ne írjuk teljesen át a történet közepén/végén a történet kimenetelét: pl amikor az egész történetet álommá változtatjuk (pl. Tear királynőjében ugyan nem álom, de egy időutazással visszavonatja a két és fél megelőző kötetet). Vagy hogy a könyv közepén/végén kiderül, hogy a főhősünk igazából természetfeletti tulajdonságokkal is rendelkezik és a főellenség is egy démon (Nem vagyok sorozatgyilkos). Ha addig nem voltak erre utaló jelek, akkor az olvasónk nagyon csalódott lesz. Esetleg még a kritikájában is megemlíti ezt a csalódottságot. Vagy nem veszi meg az író következő kötetét. Ki akarja ezt?

Azt hiszem összefoglalásképpen úgy is mondhatom, hogy ne próbáljuk kétségbe vonni az olvasó általános (tudományos) ismereteit, de a józan eszét sem. Tartsuk magunkat az írói ígérethez, vonjuk be az olvasót hamar, alapozzuk meg a történéseket az első egyharmadban, és hálából az olvasó a leghülyébb ötleteinket is elhiszi majd. Mármint mindaddig, amíg elég szórakoztatóak maradunk.

(segítségemre volt a Writing Excuses Suspension of disbelief epizódja (6.14), ez a cikk https://www.filmtett.ro/cikk/4162/nem-hiszunk-el-csak-ugy-barmit-a-nezo-felfuggesztett-hitetlensegerol, ez a cikk http://www.shalleemcarthur.com/2011/08/3-keys-to-promoting-willing-suspension.html, és a wiki) Kép innen: Daria Shevtsova, Pexels