Mivel a felsőtestünk számos fontos belső szervnek nyújt otthont, az agyunk előre belátható módon arra fog törekedni, hogy hathatós védelmet biztosítson e területeken bármely fenyegetéssel vagy kihívással szemben. Vészhelyzetben, legyen az akár valós vagy vélt, az agy parancsára az összes többi testrész a felsőtestet védi. Hol alig észrevehető, hol látványos módon.
Az összes többi testrészünkkel egyetemben a felsőtestünk is úgy reagál a valós és vélt veszélyekre, hogy megpróbál eltávolodni attól, ami számára stresszes vagy nemkívánatos. Ez a mozdulat mindenképp megtörténik, függetlenül a felénk repülő tárgy természetétől. Hasonló dolog történik, amikor olyasvalaki mellett állunk, aki számunkra nem tetsző vagy kellemetlen, a felsőtestünk próbál minél hátrébb dőlni.
Frontális elutasítás és exponálás
A felsőtest nonverbális üzenetei, melyek lehetnének akár érzelmeink őszinteségi fokmérői is, jól tükrözik a limbikus rendszer igényét a távolságtartásra és negatívumok elkerülésére. Egy párkapcsolatban például, ha valamelyik fél megérzi, hogy nem stimmelnek a dolgok, valószínű, hogy ez az érzés bizonyos fokig párosulni fog partnere fizikai eltávolodásával is. Az eltávolodás megnyilvánulhat olyan formában is, amit szakszóval úgy hívunk: frontális elutasítás.
A felsőtestünket védő pajzs
Talán nem is oly meglepő, hogy a nők sokkal inkább hajlamosak a felsőtestük védelmére kelni, mint a férfiak. Az egyetemen, főleg tanévkezdéskor számos ifjú hölgyet láttam már mellre szorított laptoppal órára jönni. Majd egy idő után, ha már megszokták a környezetet, az oldalukra vetve cipelik a masinát.
A férfiak, ki tudja, milyen oknál fogva (talán, hogy ne legyenek annyira feltűnőek) sokkal észrevétlenebbül takarják a felsőtestüket. Megtörténhet, hogy maguk elé emelik a karjukat, és a karórájukkal játszadoznak, vagy ahogyan Charles herceg szokta, mikor kilép a nagyközönség elé, megigazítják az ingujjukat, vagy a mandzsettájukkal bíbelődnek.
A törzshajlítás
A törzshajlítás a világon mindenhol az alázat, a tisztelet és a megbecsülés jele.
Felsőtestünk díszítése
A mondás szerint a ruha teszi az embert, és ha kizárólag a külsőségeket tekintjük, ezzel jómagam is egyetértek. Számtalan eddigi tanulmányból kiderül, hogy az a ruhanemű, akár öltöny vagy farmer, amit viselünk, sőt még az öltözékünk színe is, legyen az kék vagy sötétbarna, hatással van másokra (Knapp & Hall, 2002, 206-214).
A felékszerezés mellett a felsőtest lecsupaszítása is ugyanúgy bevett szokás mások felcsigázására, izmos vagy sportos testünk kivillantására, illetve társadalmi, pénzügyi, szakmai hovatartozásunk nyílt vállalására.
A ruházat más értelemben is lehet kifejező, kölcsönözhet ünnepi vagy gyászhangulatot, mutathat előkelő vagy szegényes külsőt, de megfelelhet egy adott társadalmi normának, illetve egy bizonyos csoportra/szektára (pl. haszidokra, amisokra vagy krisnásokra) jellemző hagyományos viseletnek számíthat. Ilyen értelemben tényleg a ruha tesz minket
A tollászkodás
A betegséggel és a levertséggel együtt járó ápolatlanság olyan jelenség, amit az antropológusok, a szociális munkások és az egészségügyi dolgozók a világ minden táján feljegyeztek. Amikor az agyunk szomorkodik vagy betegek vagyunk, a tollászkodás és a megjelenésre fordított erőfeszítések szinte azonnal elmaradnak (Darwin 1872, 3. fejezet, passim).
A hanyag testtartás
Általánosan bevett emberi szokás, hogy komfortérzetünk megnyilvánulásaként elnyúlunk egy díványon vagy egy széken. Mindemellett ugyanez a magatartásforma felségterületünk megvédésére és vitás helyzetekben felülkerekedésre is szolgál, valahányszor komoly dolgokról folytatunk beszélgetést (lásd: 35. ábra). Különösen a kamaszokra jellemző, hogy a környezetük feletti dominancia nonverbális jelzéseként elfolynak egy széken vagy pádon, miközben szüleik szidalmait hallgatják.
A melldüllesztés
Az ember számos állatfajhoz (például a gyíkfélékhez, madarakhoz, kutyákhoz és csimpánzokhoz) hasonlóan szereti kidülleszteni a mellét, amikor területi dominanciáját kívánja másokkal szemben éreztetni (Givens, 1998-2007).
Bármennyire is komikusnak látszik, a melldüllesztést mindenképpen komolyan kell vennünk, mivel statisztikák kimutatták, hogy a legtöbb ember verekedés előtt mindig ebből a pózból indít.
A vállvonogatás
A vállvonogatás, függetlenül attól, hogy az adott körülményekhez képest éppen látványos-e, vagy csak alig észrevehető, rengeteg jelentést hordozhat. Amikor a főnök azt kérdezi a beosztottjától, mit tud ennek és ennek az ügyfélnek a reklamációjáról, és a beosztott, bár nemmel válaszol, félig megvonja a vállát, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az illető nem gondolta át elég alaposan a mondanivalóját. Ha őszintén beszélt volna, mindkét vállát határozott mozdulattal kissé felhúzta volna. Mivel a legtöbben ezzel a mozdulattal és magabiztos hangon szokták alátámasztani állításaikat, nyugodtan megengedhetjük magunknak azt a választ is, hogy „nem tudom”, miközben a testünkkel hasonló mozdulatokat produkálunk.
Kommentare