PISZKE-interjúk: Kleinheincz Csilla

A PISZKE Írócsoport koca-interjúereként az a megtiszteltetés ért, hogy egy olyan nagy formátumú alkotót kérdezhettem, mint Kleinheincz Csilla. Aligha kell őt bemutatnom a

blog olvasóinak: csodálatos magyarsággal megírt, népmesei elemekkel átszőtt családregény-fantasy, több Catherynne M. Valente-, Scott Westerfeld-, Ann Leckie-regény és számos fantasztikus novella értő fordítása, a hazai zsánerirodalmi élet felkarolása a GABO Kiadó szerkesztőjeként mindez egyenként is a magyar fantasztikum megkerülhetetlen alakjává tenné őt.

Kis körkép írói és fordítói módszerekről, a magyar fantasztikum helyzetéről és arról, hogyan varázsol Csilla a nap huszonnégy órájából negyvennyolcat.

1. Magyar iskolába jártál, a magyar gyerekek életét élted, de édesanyád révén megtartottátok a vietnámi ünnepeket, hagyományokat is. Ez az összetett kulturális identitás hogyan hatott arra, aki vagy? Másképp látja a világot az, aki gyermekként két nép meséit hallgatta és olvasta?

A vietnámi mesék, az ételek és a holdújév természetesen épültek be az életembe, mint ahogy a vietnámi háborúról elcsípett beszélgetések is. Talán furcsa együtt emlegetni ezeket a hatásokat, de csupán három évvel a születésem előtt ért véget a háború, és már a szüleim megismerkedésében is döntő szerepe volt. Minden családnak vannak történetei az ősökről, egészen a legújabb nemzedékekig, és az én családomban ezeknek a történeteknek a köre kibővült egy olyan ország történetével, amelyet nagyon sokáig nem láttam a saját szememmel, ugyanakkor mohón meg akartam ismerni. Nagyon erősen hatott rám például Nick Ut ikonikus fényképe Phan Thi Kim Phucról. Szóval igen: formáltak a vietnámi népmesék, de legalább annyira ez a kép a napalmtámadás után a kamera felé rohanó, zokogó kislányról.

Mivel mindig és mindenhol más voltam, mint a többség, érzékenyebb lettem a többi másságra is. Valamilyen szinten mindenki megtapasztalja a kívülállóságot, paradox módon ez is egyike azoknak az érzéseknek, amelyek kapcsolatot és egységet teremtenek az emberek között.

2. Hogyan képzeljük el egy író-szerkesztő egy napját? Pontos munkarended van, vagy az aktuális kérések, kérdések, igények strukturálják a napodat?

Mindig igyekszem az éppen a „csőben” lévő könyvekre összpontosítani, és tartani azt a menetrendet, ami a tervbe vett megjelenést biztosítani képes, de számtalan egyéb feladat is adódik, későbbre ütemezett könyvektől kezdve már megjelent könyvekig, amikkel szintén foglalkoznom kell, és még ott van a levelezés is. Ha éppen szöveggel kell dolgoznom, próbálok néhány órát fenntartani neki a napomban, amikor épp nem foglalkozom mással, hogy ne aprózódjon el a figyelmem.

Írni leginkább hétvégén szoktam, amikor nem kell mások szövegével foglalkoznom.

3. Mindig szerkesztői szemmel olvasol, vagy hagyod, hogy magával sodorjon a mű?

Ez nagyon függ attól, hogy mennyire tetszik a szöveg. Ha jó és hatni képes rám érzelmileg, akkor magával sodor (bár még ilyenkor is előfordul, hogy az agyam egy része felismeri, kielemzi és megcsodálja a különösen jó megoldásokat), de ha lankad a figyelmem, mert nem elég erős a szöveg, akkor a gyenge részek is jobban kiugranak, és óhatatlanul elgondolkozom azon, hogyan lehetett volna javítani rajtuk. Ugyanígy a fordítási hibák is fel szoktak tűnni.

4. „Szétesik, összeáll” című blogbejegyzésedben arról mesélsz, hogy az Ezüstkéz többször is lényegi változtatáson esett át a végleges kézirat megszületéséig. Milyen írótípusnak tartod magad (pantser vagy plotter, mérnök vagy kertész, kinek-kinek melyik kategorizálás szimpatikus), és hogyan birkózol meg az abból fakadó nehézségekkel?

Amikor leülök írni, általában megvan legalább a történet magja: egy gondolat, kérdés vagy a kulcsjelenetek, amiket azonban lazán fogok, és hagyom, hogy menet közben is alakuljon –, máskor már fejben összeáll az egész sztori váza, és csupán a részleteket építem be menet közben. Sokszor tolatok vissza, írok újra bekezdéseket vagy akár jeleneteket menet közben, és talán ez a legnehezebb: elengedni olyan szövegeket, amikben talán jó megoldások, gondolatok vagy képek is vannak, de nem passzolnak az alakuló történethez. Sok forgáccsal dolgozom, de miután készre csiszoltam a szöveget, utólag már nem szoktam sajnálni őket: csak addig, amíg meg kell hoznom a döntést.

5. Az Ólomerdőt te magad gyúrtad át az újrakiadáshoz; miben más egy már megjelent mű újraszerkesztése? Volt, amit nehéz szívvel írtál át vagy húztál ki a szövegből?

Itt (https://kleinheincz.wordpress.com/2014/04/21/regi-uj-olomerdo) írtam az újraírás okairól, de a lényege az, hogy azért dolgoztam át az Ólomerdőt, mert ahogy a folytatáson dolgoztam, egyre világosabbá vált, hogy Emesének elsősorban a családban, a világban és a mesei térben elfoglalt szerepe az érdekes, és ahogy egyre komolyabb választásokkal szembesült, az első Ólomerdő hangvételét, és különösen az „ifjúsági regényes” részeket túlságosan elütőnek, irrelevánsnak éreztem. Nem volt már lényeges, hogy Emese a kortársai között hogyan viselkedik, mert nem a vele egykorúakhoz kell mérnie magát. Ugyan keresztülmegy sok mindenen, amin a többi kamasz is – keresi a helyét a világban, megváltozik a viszonya a szüleihez és úgy általában a felnőtt világhoz, elveszíti a gyerekkor kibélelt biztonságát és saját magának kell felelnie a tetteiért –, a legfontosabb történések a tündérvilágban zajlanak, és a korábbi iskolai jeleneteket ezért utólag fölöslegesnek éreztem, azt a módot pedig, ahogyan ráébred a mágiára, súlytalannak. Úgy érzem, az átdolgozással a három kötet együtt egységesebb lett, és jobban kirajzolódik Emese útja.

6. Úgy tudom tudom, saját írásaidat te fordítod angolra; mennyiben könnyebb és mennyiben nehezebb saját művet fordítani? Alkalmazol külső nyelvi lektort?

Angol-magyar fordító vagyok, és rengeteget olvasok angolul, ezért mostanra szerencsére már kialakult valamennyire a „hallásom”. A saját novelláimat lefordítani azonban sokkal több idő, mintha egy angol nyelvű novellát fordítanék magyarra, egyszerűen azért, mert minden mondatot sokkal alaposabban meg kell rágnom. Amikor eleve angolul írok, ez a probléma nincs meg; akkor majdnem olyan gyorsan haladok, mintha magyarul írnék, mivel nem egy már megformált és megfontolt mondatot kell átültetnem angolra, hanem eleve egy másik nyelven gondolkozom.

A fordítás után többször átolvasom és javítom a novellát, és általában megkérem angolul jól tudó ismerőseimet, hogy olvassák el ők is. Az is előfordult már, hogy anyanyelvi lektor nézte át egy novellámat. Szerencsére az angolul megjelent novelláim mind olyan magazinba vagy antológiába kerültek, ahol volt szerkesztő, aki kijavította a bennük maradt hibákat vagy javaslatot tett egy-egy szó kicserélésére.

7. Mennyiben tartod újraalkotásnak a fordító munkáját? Előfordul, hogy stiláris vagy más kérdésben bizonytalan vagy egy mű magyarításakor? Ilyenkor hogyan döntesz?

A fordító mindenképpen újraalkotja a művet a célnyelven, és vannak olyan fordítói feladatok – például a szójátékok, a humor, a beszélő nevek magyarítása –, amelyek különösen támaszkodnak a fordítói kreativitásra. Nem véletlen, hogy például Murányi Beatrix Kiberiáda-fordítása legendás lett: kiválóan megmutatja, hogyan lehet jól játszani a művel fordítóként.

Természetesen velem is előfordul, hogy bizonytalan vagyok, hogyan oldhatnék meg legjobban egy-egy feladatot, ilyenkor előfordul, hogy kikérem más tanácsát – fordító kollégákét, a szerkesztőét, bizonyos esetekben akár az íróét is (bár nem feltétlenül tud segíteni, elvégre az ő számára a magyar nyelv az ismeretlen). De sokat lehet tanulni abból is, hogy más fordítók miként oldottak meg hasonló problémákat.

A legtöbb ilyen döntést egyébként Catherynne M. Valente Űroperájának fordítása közben kellett meghoznom: ez a könyv tele van nyelvi leleményekkel, játékokkal, popkulturális és zenei utalásokkal és persze poénokkal.

8. Az utóbbi években – nagymértékben köszönhetően a GABO Kiadónak és elhivatott szerkesztőinek – erősödött a mozgolódás a hazai zsánerirodalomban. Milyennek látod a magyar fantasztikum helyzetét? Lenne esélyünk – magyar szerzőknek – a nemzetközi piacon? (Nem elsősorban üzleti megtérülés szempontjából, hiszen a fordítás és a marketing anyagi vonzata megkerülhetetlen, inkább arra keresem a választ, hogy „elég jók” vagyunk-, lehetünk-e.)

Most is vannak hazai zsánerszerzők, akik külföldön is publikálnak, elsősorban kisprózát, például Takács Bogi, Sütő Fanni, Csigás Gábor, Veres Attila és mások. A regények helyzete kicsit bonyolultabb, már csak az angolszász könyvpiac felépítése és az ügynöki rendszer miatt is, de úgy gondolom, hogy vannak olyan könyvek, amelyek megfelelő fordítás esetén megjelenhetnének külföldön elismert kiadóknál. A kis nyelvekből fordított SF-et döntő többségben kisebb kiadók szokták felvállalni, de ezek között is vannak nagy presztízsű nevek, amelyek kiadványait számon tartják a szakmai körökben és az olvasók között is népszerűek. Szerintem csak idő kérdése, hogy a kortárs magyar SF láthatóvá váljon külföldön is.

9. Hiszel a tehetségben?

Nem, nem hiszek a készen kapott tehetségben, ha írásról van szó. Abban hiszek, hogy minden ember történeteket mesél – a világról, önmagáról –, méghozzá folyamatosan; csupán az a kérdés, hogy ezeket a történeteket mennyire képes vonzóvá tenni mások számára, mennyire tudja lefordítani a saját gondolatait egy olyan narratívára, amely másokban újra életre kelti és továbbgörgeti ezeket a gondolatokat. Abban hiszek, hogy aki sok történet között nő fel, az maga is megtanul mesélni, és aki sokat mesél, az egyre jobb lesz benne. Az a veleszületett érzék, amiről beszélünk, sokszor olyasmikből tevődik össze, mint hogy sokat meséltek az embernek gyerekkorában, sokat és változatos szövegeket olvasott, megtanult szövegeket elemezni, voltak kérdései önmagáról, az életről és a világról, és megpróbálta maga megkeresni ezekre a válaszokat. Ez az előny az, amit aztán sok munkával még tovább lehet fejleszteni.

10. Sokunk nevében mondhatom, hogy nagyon hasznosnak találtuk a GABO SFF-novellapályázatok tanulságait összefoglaló blogbejegyzéseidet. Ezekben és más kiadók pályázatértékelőiben is rendre előkerül, hogy a pályázók egy része végig sem olvasta a kiírást, vagy olvasta ugyan, de nem törődött a követelményekkel.

Érzékeltek fejlődést ezen a téren? A összefoglalóban írottakon kívül van-e tanácsod a pályázók számára?

Mindig lesznek, akik nem néznek utána, az előző években milyen tanácsaink voltak, vagy nem olvassák el a kiírást, netán poénnak fogják fel a pályázatot, és személyes üzeneteket rejtenek el a novellákban a szerkesztők számára.

Ugyanakkor érezhetően nő azoknak az íróknak a rétege, akik tájékozódnak a pályázatokról, olvassák és szeretik is a kortárs sci-fi és fantasyirodalmat, a weirdet, a horrort, és a saját hangjukon akarnak megszólalni. Még ha nem is kerül be mindenki a kötetbe, látjuk ezt a törekvést és nagyon örülünk neki.

Ugyanis különösen fontosnak tartom, hogy az írók a saját hangjukon írjanak, és olyan történeteket, amelyek személyesen is fontosak a számukra. Nem kell igazodni semmilyen trendhez vagy divathoz, ha azt valaki nem érzi magáénak, nem muszáj betartani előírt szabályokat, ha azok nem passzolnak ahhoz, amit el akar mondani, nem szabad azt lesnie, hogy az olvasók mit akarnának vajon olvasni – mert nem kiszolgálni kell őket, hanem meglepni, megérinteni, felkavarni. És lehet, hogy ezt nem mindig sikerül elérnie, de legalább annyit elmondhasson utána, hogy a saját történetét próbálta megírni.

11. Az utóbbi években felerősödött az a tendencia a zsánerirodalomban, hogy az írók hangsúlyosan magyar környezetbe helyezik a történeteiket, szereplőik hangsúlyosan magyar problémákkal küzdenek. Melyek a még kiaknázatlan területei a hazai zsánerirodalomnak? Mi az, amit égető szükség volna kibeszélni, kiírni, feldolgozni?

A magyar társadalomnak vannak neuralgikus pontjai, amelyek feltárásához a fantasztikum kiváló eszközkészletet adhat. Bár nincsen olyan érzésem, hogy lennének érinthetetlen témák, jó volna többet olvasni – a politikai térdreflex elkerülésével – a kisebbségek tapasztalásairól Magyarországon, a több szinten szétszakadt társadalomról és úgy általában: több szembenézésre lenne szükség. A fikció tükör; a fantasztikum egyszerre trapéz és biztonsági háló – jobban ki lehetne használni.

12. Korábban említetted, hogy szeretnél novellákat írni, de kevés időd és energiád jutott rá az Ólomerdő-trilógia és a szerkesztői munkád mellett. Most, hogy megjelent a trilógia befejező része, szeretnél fejest ugrani a novellaírásba? Várhatunk tőled új novelláskötetet?

Mindig is a kispróza állt hozzám közelebb, valójában a megjelent regényeim sem számítanak terjedelmesnek, vagy csupán azért tűnnek az egyes kötetek annak, mert az Ólomerdő-trilógia valójában öt történetből áll: a második és harmadik kötetben egy-egy kisregény egészíti ki a fő cselekményszálat.

Szeretem a novellák és kisregények kompaktságát, jéghegy-természetét, és akkor érzem úgy, hogy sikerült megragadnom a történetet, ha a megírt mondatok mögött az olvasó érzi a felszín alatt úszó tömböt és a mélységet is. Vannak kérdéseim a világról, amiket leginkább novellákban tudok feltenni, és egészen máshogy hat az egy szuszra elolvasott történet, mint egy több napon át húzódó regény: ha jó, azonnal bevon, magával sodor és a végén üt – vagy megváltoztat.

Amikor az Ólomerdő-sorozatot írtam, a könyvek az alaptételen kívül sok más témát és gondolatot felcsipegettek a tudatalattimból, de közel sem mindet, vagy nem olyan mélységben, ahogyan lehetne róluk beszélni – most ezekre a gondolatokra szeretnék fókuszálni, megtalálni hozzájuk a történetet, a hangot és a szereplőket.

Hogy új novelláskötetem lesz-e, vagy mikor lesz, egyelőre nem tudom. Sok régebbi novellámtól eltávolodtam már, és az utóbbi időben én magam is sokat változtam, ezért még meg kell írnom azokat a történeteket, amelyeket beemelnék egy ilyen válogatásba.

13. Min dolgozol, mit tervezel most? Ha egy időgép segítségével visszatekinthetnél a 2020-as évre, milyen eredményeknek, sikereknek, változásoknak örülnél benne a legjobban?

Még tavaly nyáron elkezdtem egy apokaliptikus fantasy kisregényt, de hogy a mostani helyzet mennyire fog hatni rá, még nem tudom.

Amikor a kérdéssort megkaptam, még egészen más dolgokon szorongtam, mint most – a világjárvány és a vele együtt érkező kényszer, hogy alapjaiban változtassunk a szokásainkon, egészen más perspektívába helyezett sok mindent. Év elején még azon gondolkoztam, hogyan szervezzek meg magamnak egy elvonulást, hogy átgondolhassam és pozitív irányba fordíthassam az életemben történt változásokat, de most a körülmények elintézték, hogy utazás nélkül is elvonulhassak.

Bár ez nagyon megfoghatatlannak fog tűnni, de van egy tervem, aminek semmi köze nincsen a könyvekhez vagy az íráshoz, de egyre jobban foglalkoztat – és mivel nagyon régen nem csináltam semmi olyasmit, ami felkészíthetett volna rá, kicsit ijesztő fejest ugrani a megvalósításába. De 2020-tól ezt várom – és a világjárvány a maga módján szintén ad ehhez egy lökést –: hogy el tudjam dönteni, belevágok-e.

Ez nem azt jelenti, hogy akkor nem fogok írni – az magától értetődik.




Kleinheincz Csilla írói honlapja:

https://kleinheincz.wordpress.com/

Facebook:

https://www.facebook.com/kleinheinczcsilla/



©2019 by PISZKE. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now